Mihály tagtársunk legépelte Mikszáth Kálmán, futurisztikus témájű tárcáját. Így megtudtuk, hogy az 1800-as évek végén már komoly "legendáriuma volt" a feltevésnek, ami a mai napig hat, hogy mi lett Petőfi sorsa a csata után amiben utoljára élve látták?
"Elhullt csatában a derék "- ahogy Arany írta a Walesi bárdokban? Vagy külhonba került és ott élte le ovábbi életét?
Sosem tudjuk meg, és 50-60 évenként újra fellángol a -mégsem halt meg- elméletre alapuló "keresési hullám,".Legutóbb épp az áprilisi olvasókörben volt erről polémia Parti Nagy Lajos : Petőfi Bargizumban című versét hallgatva .
Petőfi halálát elfogadók és nyomait keresők csapatának fel-fel lángoló ellentétei ellenére , vagy épp hatásra, Petőfi Velünk ÉL ,
Jöjjön tehát az 1885-ben keletkezett mű : Rácsodalkozhatunk jónéhány dologra, pl, hogy Mikszáth korában a mostanában fellángolt, majd lehanyattlott koponya őrület, már az Ő korában is létezett. Sőt, most a " történet" kitalálójává válik! S persze MIKSZÁTH-os nagyon a hangulata!
Mikszáth Kálmán : A PETŐFI-KERESŐK
Akik engem meglátogatnak itt a szerkesztőségben, azok jól tudják, milyen rideg, mogorva szobám van: szürke falak, rajtok semmi dísz, csak a Petőfi és Jókai arcképe, az asztalon egy csorba lámpa, egy fekete tintatartó és egy krémszínű koponya öblös szemüregeivel és kivicsorított fogaival. (Valamelyik a fiúk közül egy cigerettát tett a szájába.)
De a koponya nélkül is (melyet három forinton vettem dr. Török Aurél egy szolgájától) oly barátságtalan volna ez a szoba, hogy a világon a legalkalmatlanabb mulatságos tárcák kigondolására.
Pedig okvetlenül ki kell gondolni. Mert mindent inkább, csak olyat nem, ami megtörtént.
Négy évig írtam csupa nem igazat, és sohasem cáfolt meg senki. Egyetlenegyszer írtam igazat a trónörökös konferenciájáról, és mindjárt jött a dementi.
Merengve törtem fejemet a pislogó lámpa mellett, mit írjak olyat, ami ne legyen igaz, de annak látszassék; vagy olyat, ami igaz legyen, de ne látszassék annak (mert tertium non datur), midőn megzörren a koponya harminckét foga, s az orr helyén támadt galambtojásnyi alakú lyukon át a következő hang tör elő:
– Majd diktálok én a tekintetes úrnak.
(Nem lennék igaz újságíró, ha egy tárca-szüzsétől megszaladnék, mégha egy halottól jön is.)
– Kicsoda maga?
– Én, kérem alássan, egyszerű koponya vagyok.
– De hát ki volt azelőtt?
– Én a fehéregyházai borbély voltam, instálom, Tóth Andrásnak híttak, de isten csodája, hogy még eddig nem konfundálódtam, mert mióta koponya vagyok, és az orvosi műtermekben szerepelek (megfordultam én már, kérem, tíz helyen is), a tudós doktor urak közül mindenik mást sütött ki felőlem. Az egyik fiatal leány koponyájának állít, a másik öreg férfiénak. Nem tudnak azok semmit. Hányszor gúnyolódtunk mi emiatt fölöttük a koponyatársaimmal.
– Hát mit akar diktálni?
– Lássa, én már vagy két hete nézem itt a tekintetes urat, amint az újságot csinálja, néha, amikor kedvem van, bele is nézek a közleményekbe… Mondhatom, csupa haszontalanságok! Jogászgyűlés… kultúregylet… majd a kremsieri találkozás… Nevetséges! Csak egy találkozás van, uram! Mikor a koponyák találkoznak ideát.
– Ön nagyon sötéten fogja fel a dolgokat.
– Csak az igazat mondom. Önök a műveltséget, az ismereteket terjesztik. Hát mi az? Önök az emberfejeket bélelik. S a halál kiszedi ezt a bélést a koponyákból… De ez mindegy! Ezúttal arról akarok önnel beszélni, ami engem legjobban botránkoztatott meg a közlemények közt.
– Mi az?
– Azt újságolják egy idő óta, hogy a dr. Török Aurél fel akarja ásatni a segesvári elesettek sírját, s ott a koponyák közül felösmerni, és hazahozni a tekintetes Petőfi úrét. Igaz ez?
– Igaz.
– Hát ez, lássa, nem megy. Miért nem hagyják pihenni a szegény Petőfi urat? Minek rontják el azt a szép mítoszt, hogy eltűnt, ki tudja hova, ki tudja mikor…
– Bírni akarják csontjait.
– Az teljességgel abszurdum – szólt a volt borbély –, mert lehetetlen lesz felösmerni. Hátha más koponyát hoznak el helyette?
– Hát az se lesz baj – mondám.
– Mit, nem lesz baj? Hogy mondhatja azt? Hát tudja azt az úr, mi minden történt ideát minálunk? Elmondok önnek egy esetet. De előbb rágyújtok erre a cigarettre, ha megengedi.
Siettem tüzet adni a fecsegő koponyának.
»Vagy négy éve annak – kezdé lassú mesélő hangon a koponya –, dr. Farkas László dolgozószobájában több csontok között hányódtam; voltak ott új és ócska csontok, amiket a nagy népszerűségű fiatal doktor górcsövön vizsgálgatott. Mi csontok ezalatt kedélyesen diskurálgattunk egymás közt. Az a téma volt szőnyegen, vajon igaz-e az, hogy föltámadás lesz.
»Bár csak ne lenne!« – sóhajtott fel erre egy ősrégi hátgerinc.
»Ki maga?« – kérdeztem kíváncsian.
»Én egy orosz muzsik voltam« – felelte búsan.
»Nem értem magát, hogy nem kívánja a föltámadást.«
»Nekem nagyon alkalmatlan volna az – szólt siránkozó hangon –, mert a csatatérről, ahol elestem, elvitték a koponyámat lengyel hősnek.«
– Nos, mit szól ön ehhez? Ennek a hátgerincnek igaza volt. Ebből nagy konfúzió lesz a feltámadás napján. Ezért mondom én, hogy a Török úr terve nagyon szerencsétlen, s azonfelül szörnyen impraktikus. Mert tegyük fel, hogy semmit se hoznak haza: az akkor fiaskó. Vegyük föl, hogy nem Petőfit hozzák haza Petőfinek: ez akkor botrány. S végre vegyük föl, hogy magát Petőfit hozzák haza, de akad-e olyan magyar ember, aki azt elhiszi nekik?
Kezdtem magamat megadni félig-meddig.
– Mond valamit, Koponya bácsi.
– Azért hát legjobb lenne – folytatá rettenetes gúnnyal, s úgy rémlett, mintha az állkapcáit hahotára nyitná –, ha mindjárt két koponyát hozna haza Török úr: egyet a Petőfi gyermekkorából, egyet pedig a férfikorából.
– Lassabban egy kicsit, Koponya uram – vágtam közbe –, most jut eszembe, hogy ön alkalmasint nem olvasott mindent. Tudja, mit mondott Jókai? Hogy Petőfinek valahogy keresztbe volt nőve egy foga, s hogy ő arról a fogról megösmeri Petőfit.
– Huh, huh – süvített az én koponyám –, de bizony olvastam. Hiszen éppen ez az, amit le akartam diktálni. Ide hallgasson, uram. Említettem már önnek, hogy borbély voltam Fehéregyházán, éppen a forradalom idején. Petőfi a csata előtti napon az officínámba jött, s földagadt arccal panaszolta, hogy a foga fáj. Elővettem a szerszámot, s miután megvizsgáltam a fogait, egy rántással kihúztam a legrosszabbat, éppen azt a keresztbe nőtt fogát.
– Ezer villám! Ez nagyon fontos adalék! – szóltam felugorva
– Üljön vissza, kérem, és legyen szíves ezt becses lapjában közzétenni a nevem alatt. Hátha abbahagyják a keresést.
– Sőt, éppen ellenkezőleg. Hisz most már a fog helyéről fognak ráösmerni Petőfire.
– Lárifári. A keresztbe nőtt fogról sem ösmertek volna rá. Jegyezze, meg hogy a halál országában az Egyformaság a király! Sőt a legtöbbször még az olyan ösmertető jelek sem érnek semmit, melyek fölött a halálnak nincs ereje. A boncterem szolgáitól hallottam, hogy mikor a régi Váci úti temetőt szabályozták kiásván a sírokat, Megyeri
csontjait minden áron meg akarták találni. Nem látszott nehéznek, mert tudva volt, hogy a barátjai az ő egyenes kívánságára egy teli boros palackot helyeztek melléje a koporsóba. Hát csak a palackot kellett megtalálni: az lesz a biztos jel. És képzelje mi történt? A sok száz sír közül hármat ástak fel olyat, amelyikben boros palack volt… Hüm! Valaha vígabban temették az embereket! (Biz az én anyjukomnak is eszébe juthatott volna!…
– Ön tehát azt gondolja…
– Én azt gondolom, hogy Petőfinek bizonytalan lévén nemcsak a halálozási helye, de a születési is, a késő utókor még el sem találja hinni a létezését, kivált ha ehhez még hozzájárulnak majd a hamis csontok is.
– Igen, megeshetik – hebegtem megadva magamat –, kétségbe fogják vonni, hogy Petőfi létezett.
– De egyre mégis jók Töröknek a hamis csontok – vigyorgott a koponya. – Hirdetni fogják, hogy ő létezett.
Hűs széláramlat erősen becsapta kívülről a nyitott ablaktábláimat. Fölucsodtam a fantazmagóriából, s borzongva néztem szét.
A koponya ott állott a szokott helyén mozdulatlanul, a cigarettli most is a szájában, de meggyújtatlan, s én könyökömre nehezedve, féligálmodozóan firkálgattam a papirosra mindenféle krikszkrakszokat, olyanforma önkéntelenséggel, ahogy egy gondolatnélküli ember szokott, ha íráshoz fog.
